Az Egyesült Államok hanyatlása délibáb, miközben a diktatúrák váratlanul összeomlanak

Frissen végzett orvos nagybátyám a kilencvenes évek elején úgy döntött, hogy családját felpakolva az Egyesült Államokba költözik, mert az itthoni fizetéséből nem tudta volna eltartani a gyerekeit. Megnyugtató látni, hogy e tradíció azóta se sokat változott Magyarországon. A család rám eső fele – nyilván kalandvágyból – itthon maradt, de azért jó pár iskolai nyáriszünetet eltölthettem a már akkor is legalább száz éve hanyatló Nyugaton. Emlékszem, milyen divat volt az ottani bevándorló magyarok körében szidni és gúnyolni a „hülye amerikaiakat” az élhetetlen szabályaikkal és furcsa szokásaikkal. Azóta elröppent harminc év, és a család három fogorvosnak tanult gyerekkel, négy autóval, háztartásbeli feleséggel és egy nagy házzal, immáron amerikai állampolgárként éli világát. Valahogy mégis csak ott ragadtak.

Viszont ez a személyes élmény átvezet arra a kérdésre, hogy vajon miért merül fel újra és újra az elmaradottabb, gyakran autoriter berendezkedésű országokban az a vágyvezérelt gondolat, miszerint az USA most már mindjárt, de tényleg hamarosan, egészen biztosan összeomlik? Nyilván a saját népüknek megfelelő életszínvonalat biztosítani képtelen rendszerek számára rezsimbiztonsági kérdés annak elhitetése alattvalóikkal, hogy Nyugaton sincs kolbászból a kerítés, sőt, a jólét csak látszólagos, és dicső népünk amúgy is győzni fog.

Érdemes feltúrni a magyar napilapok archívumát, így történelmi kontextusba helyezve a ma terjengő (ál)híreket. A Magyar Nemzet 1953 január 4-én azt írta:

Az Egyesült Államokban megkezdődtek a sovány esztendők (…) nemcsak a gazdasági nehézségek fokozódnak, hanem úgyszólván lehetetlenné válik a katonai tervek megvalósítása.

Mondanom sem kell, az évtized folyamán az amerikai reál GDP közel 40 százalékkal növekedett. Pár nappal később, január 8-án az újság a „fasizálódó Egyesült Államokról” írt, majd a rettenetes amerikai inflációról, miközben a Szovjetunióban bezzeg 50 százalékkal olcsóbb lett a hús (talán nem egészen önszántából). Ugorjunk egy évtizedet: 1963 január 27-én azt írja a lap, hogy míg a SzU-ban a munkaképes korú lakosság 84,9 százaléka állt munkaviszonyban, addig az USA-ban „mindössze 69,3 százalék, míg a fennmaradó egyharmad megoszlása a következő: háztartásbeli 19,3 százalék, tanuló 6,7 százalék, munkanélküli 4,7 százalék”.

Tehát, míg a szovjet rendszerben majdnem mindenkinek dolgoznia kellett, hogy nagy nehezen fenntartsa azt az alacsony színvonalú gazdaságot is, addig az USA-ban nem átallottak tanulással meg gyerekneveléssel múlatni az időt.

Megint csak pár nappal később, január 30-án: „Ne magyarázzák nekünk, hogy az Egyesült Államokban több autó szaladgál az utcán, mint nálunk. Az Egyesült Államok olyan tőkés nagyhatalom, amely egy évszázad óta csak hízik és kövéredik. (…) Ha manapság valaki bemegy a Nagykörútra, látja, hogy milyen forgalom van és felidézi, hogy 1945-ben mi volt itt, akkor tudja, hogy milyen nagy szocialista építőmunkánk eredménye” Egyébként közel 69 millió autó szaladgált az USA-ban 1963-ban, de ennyit nyilván a Nagykörúton is könnyen talált volna az ember. Aztán egy 1968. május 19-i számban szembesülhetett a nyájas olvasó a ténnyel, hogy a SzU-ban a tudósok száma nem csupán több, mint az USA-ban, hanem gyorsabban is duplázódik. Ugyanezen az oldalon grafika hirdeti: Orion – A világmárka. Ma már se szovjet tudomány, se Orion.

Látható tehát, hogy van hagyománya az amerikai és nyugati válságjelenségek felnagyításának.

Ma is gyakran olvashatunk olyan szalagcímeket, amelyek szerint a gender semleges illemhelységek, az abortusz kérdése, a Me Too, az LMBTQ, a BLM vagy a woke mozgalom, esetleg az insta celebek miatt tegnapra várható az USA teljes megsemmisülése. Pedig elég józan paraszti ésszel végig gondolni, hogy ezek egyike sem képes megrengetni az Egyesült Államok hatalmát (amúgy Magyarországon is van körülbelül 4,6 millió gender semleges mosdó, mert minden lakásban akad legalább egy), nem is az a céljuk, sőt, hosszú távon inkább csak megerősíti majd az amerikai társadalmat, ahogy az efféle viták mindig is részei voltak a demokratikus országok politikai evolúciójának.

Ha visszatekintünk az USA 20. századi társadalomtörténetére, minden évtizedre jut nem is egy olyan – Kelet-Európából nézve botrányosnak tűnő – mozgalom, amely mára azért tűnt el a közbeszédből, mert a véleménykülönbségekből kiizzadt kompromisszumok beépültek a mindennapokba. A 90-es években az emberölések még drámaian magas száma azóta jelentősen visszaesett, a hatvanas években fontos női jogok és a feketék egyenjogúsága terén is komoly előrelépés történt, nincs már energiaválság és zavargásokhoz vezető áramszünet New Yorkban, senkit nem érdekelnek a Yuppie-k, nem halt meg mindenki a HIV vírustól, a vietnami háború elleni tüntetésekből is levonták a következtetéseket mind a társadalomban, mint pedig a politikában. A sort még hosszan lehetne folytatni:

az Egyesült Államok mégis gazdagabb, mint valaha, az egy főre eső nominális GDP idén elérheti a magyar szint négyszeresét, azaz a 80 000 dollárt.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a fent felsorolt látványos mozgalmak ne takarnának valódi társadalmi problémákat, de ezek inkább tünetei és nem okozói a komplexebb gondoknak. A mélyben meghúzódó feszültségek közül kiemelkedik az egyenlőtlenségek évtizedek óta tartó növekedése, és ezzel szoros összefüggésben a középosztály lassú, de folyamatos hanyatlása. Míg az előbbi a politikai szélsőségek és populizmus felé hajtja a szavazók egy jelentős részét, addig az utóbbi a demokrácia egyik fő tartópillérét ássa alá.

Nyilván sok okra vezethető vissza e kedvezőtlen folyamat, de talán érdemes kiemelni ezek közül az amerikai gazdaságpolitika közel ötven éve kezdődött neoliberális fordulatát. Míg 1948 és 1973 között a termelékenység és az órabérek növekedése szorosan követte egymást, e változás következtében az 1970-es évek közepétől a két adat látványosan elvált egymástól, és a munkavállalók reálbére 1973 és 2013 között lényegében stagnált. Jelentős részben ennek is köszönhető, hogy 1971 és 2021 között a középosztály a népesség 61 százalékáról 50 százalékra esett, miközben másfélszeresére nőtt a magas jövedelműek részesedése, és szintén emelkedett a szegények aránya.

Ráadásul a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig szegényebbek.

1970-ben a középosztálybeli amerikaiak vitték haza az összes jövedelem 62 százalékát, a magas jövedelműek a 29 százalékát, az alacsony jövedelműek pedig a 10 százalékát. Ezen arányok 2020-ra rendre 42, 50 és 8 százalékra változtak. Még mélyebb összefüggéseket lehet felfedezni az adatok származás szerinti részleteiben, amelyből kiderül, hogy az elmúlt ötven évben a fehér férfiak körében zuhant a legnagyobbat a középosztály béliek aránya (köztük nyilván sokan lettek részben emiatt Trump szavazók), sokat romlott a latinók helyzete is, és a középosztályhoz tartozó feketék aránya is csupán egyetlen százalékponttal javult fél évszázad alatt.

Egy hosszabb elemzés keretében nyilván még számos egyéb társadalmi okot fel lehetne tárni, amelyek az USA esetleges hanyatlásához vezethetnek, de a gyakran bombasztikus szalagcímekben megjelenő társadalmi mozgalmak nem tartoznak ezek közé. Hibás következtetésekhez és hibás külpolitikai döntésekhez vezethet az, ha történelmi szempontból múló jelentőségű, ráadásul az Egyesült Államokat potenciálisan erősebbé tevő vitákból igyekszünk megjósolni Amerika végét, miközben az igazán fontos folyamatokra nem fordítunk figyelmet. Ha valami valóban megrengetheti az USA belső stabilitását és így a világban betöltött pozícióját, az a vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségek további növekedése.

Címlapkép forrása: Getty Images