A bérnövekedés a kulcs
Egy évvel ezelőtt a minimálbér és úgy általában a munkaerőpiaci helyzetről szóló cikkemet úgy indítottam, hogy „jön az év vége és a magyar gazdaság pedig még mindig befelé megy az erdőbe, semmint kifelé jönne onnan.” A jó hír az, hogy egy év elteltével ennek pont az ellentéte igaz.
A válság mélypontját már magunk mögött hagyhattuk, és bár a kilábalás nem lesz egy könnyű menet, azért bizakodhatunk.
Az egyik legfontosabb forrása ennek a bizakodásnak és a jövő évre várt érdemi gazdasági növekedésnek a munkaerőpiac állapota. A piaci konszenzus most nagyjából 3 százalék körüli GDP-növekedést jelez előre az idei évi recesszió után. A növekedés forrásaként pedig szinte kivétel nélkül előkerül a helyreálló belső kereslet, amelyet az erős munkaerőpiac és a visszatérő reálbérnövekedés táplálhat. Habár ez a helyreállás nem lesz robbanásszerű, mégis kellő lendületet biztosíthat egy fokozatos kilábaláshoz. Míg 2023 egy olyan év volt, amelyben egyszerre volt jelent a munkaerőhiány és a kereslethiány, addig 2024-ben munkaerőhiány még lesz, a kereslethiány azért valamelyest enyhülhet.
A jövő évre várt érdemi gazdasági növekedéshez szükség van a beruházások fellendülésére és a fogyasztás élénkülésére.
A fogyasztás növekedése azonban a háztartások bizalmának helyreállása nélkül aligha elképzelhető. Ehhez pedig szükség van az infláció folyamatos lassulására és a bérek ennél nagyobb ütemű emelkedésére. Nagyjából ebből az egyszerű képletből indul ki jelenleg a gazdaságpolitika. A gond csupán az, hogy ehhez aligha találhat a költségvetési politika érdemben bevethető eszköztárat.
A költségvetés Achilles-sarka a fogyasztási sokk
Az idei büdzsé finoman szólva is kihívásokkal küszködik. De mi ebben a meglepő? Ha tudjuk, hogy miként épül fel a magyar adórendszer, akkor semmi. Míg egy átlag EU-tagország költségvetési bevételeinek nagyjából egyharmada származik indirekt (fogyasztási típusú) adókból, addig Magyarország költségvetési bevételeinek több mint fele innen folyik be.
Nincs ebben varázslat, a világ legmagasabb áfakulcsa és számos fogyasztást terhelő adó mellett a munkát és tőkét terhelő adókulcsok relatíve alacsonyak.
Ez értékválasztás kérdése, ám azt fontos tudni, hogy minden adórendszernek megvan a maga legsérülékenyebb pontja. A magyar adórendszeré a fogyasztási sokk. Az elmúlt két év extrém inflációs környezete pedig egy megélhetési válságot generált, ami közgazdaságilag nem más, mint egy fogyasztási sokk.
Így már érthetővé válik, hogy miért a magyar – és a hasonló felépítésű adórendszere miatt a román – költségvetés viseli a legnehezebben a mostani helyzetet.
Ebben a kihívásokkal teli költségvetési szituációban pedig nincs mozgástér. Keresletet élénkíteni nem lehet, hiszen hiányoznak a bevételek.
A kiadásokat tovább csökkenteni lehet, de az előbb-utóbb megüti a munkaerőpiacot, tovább mélyítve a fogyasztási sokkot és így végül még rosszabb helyzetben találnánk magunkat. Bevételt növelni más adótípusokból szintén nem túl szerencsés, hiszen az a vállalatok megemelkedett költségérzékenysége miatt egy újbóli inflációs hullámban, és egy újrainduló megélhetési válságban ölthet testet.
Mi marad akkor? Az adottságok kihasználása és a hátrányból előny kovácsolása. Itt lép a képbe a minimálbér kérdése.
A munkaerőhiány gerjeszti a bérnövekedést, így a költségvetés barátja
A magyar gazdáság egy jó ideje munkaerőhiányos állapotban van. Ez pedig már nem egy ciklikus jelenség, hanem egy strukturális adottság. De miként lehet ezt kihasználni? A nemzetgazdaság egészében a bérnövekedés endogén, vagyis alapvetően leköveti a minimálbérek változását és persze még sok más egyéb dolog is befolyásolja azt, többek között a munkaerőpiaci helyzet.
A bruttó átlagkereset változása és a minimálbér változása között egy viszonylag szoros, pozitív kapcsolat figyelhető meg.
Az idősorok vizsgálatából az is nyilvánvaló válik, hogy vannak bizonyos időszakok, melyek során az átlagkereset növekedése felülmúlja a minimálbér bővülését és vannak olyan periódusok is, amikor tényleges felzárkózás zajlik, vagyis a minimálbér dinamikusabban növekszik, mint az átlagbér. Ez utóbbi akkor jellemző, amikor a munkaerőpiac laza, vagyis az üres álláshelyek száma alacsony és ez magas munkanélküliséggel párosul. Ezzel szemben, amikor a gazdaság munkaerőhiányos állapotban van, a felzárkózás helyett szétszakadás jellemző.
- Miközben a 2008-2009-es válság után (2009-2014) jellemzően laza volt a munkaerőpiac, a minimálbérek átlagosan 6,8 százalékkal nőttek és az átlagbérek 3 százalékkal.
- Az elmúlt években ezzel szemben (2015-2022) a 9,8 százalékos átlagbér növekedés felülmúlta a 9,0 százalékos átlagos minimálbér emelést.
Tehát amíg a munkaerőpiac feszes, az átlagbér növekedése valamivel a minimálbér emelése felett, de rosszabb esetben is annak közelében alakul.
Vagyis tekintettel arra, hogy 2024-től a minimálbér 15 százalékkal, a garantált bérminimum pedig 10 százalékkal emelkedik, a gazdaságban az átlagbérnövekedés is valahol ebben a sávban alakulhat. Ha emellé hozzávesszük azt is, hogy az állami szférában is jelentős bérrendezések zajlanak majd, akkor sokkal közelebb lehetünk végül a 15 százalékhoz, mint a tízhez.
Annak támogatása tehát gazdaságpolitikai oldalról, hogy legyen ekkora mértékű a legkisebb bérek emelése, egyben azt is elrendezi, hogy jelentős reálbérnövekedés jöjjön létre a magyar gazdaságban. A jövő évre várt 5-6 százalékos infláció mellé társulhat egy 10-15 százalékos bérnövekedés.
Minél magasabb az érzékelt reálbérnövekedés, annál gyorsabb a bizalom és ez által a fogyasztás helyreállása.
Az így keletkező pozitív fogyasztási sokk pedig gyorsabban helyre tudja állítani a költségvetési egyensúlyt, mint bármely más direkt költségvetési intézkedés.
A hatékonyság növelése kényszerpálya
Persze mindez nem kockázatmentes vállalkozás. A jelentősen megemelkedő bérköltségeket ugyanis ki kell gazdálkodnia a vállalatoknak. Habár a nagyvállalatok jó állapotban vannak, tőkeerősek és rendelkeznek kellő pénzügyi tartalékkal, a kisebb cégek pénzügyileg kifeszítettek, a béremelések költségeit nagyobb arányban lesznek kénytelenek érvényesíteni áraikban. Már amennyiben ezt a még mindig részben korlátos kereslet és a piaci erejük (hiányának) fényében egyáltalán meg tudják tenni. A termelő cégek tehát nehezebb helyzetben lesznek, miközben a szolgáltató szektorban nagyobb ez az árakat érintő mozgástér.
Ahhoz, hogy el lehessen kerülni a vállalatok profitrátájának kritikus csökkenését, két dolog szükséges. Egyrészt a vártnál dinamikusabb keresletnövekedés, amivel az eladási mennyiségek révén a csökkenő profitmarzs mellett is megtartható a jövedelmezőség. Ugyanakkor a fogyasztási sokkok tehetetlensége igen nagy és a helyreállás lassú. Ahogy korábban említettem, a fogyasztói bizalom visszaépülése megindul, a fogyasztás is, de ez nem lesz kellően gyors ahhoz, hogy már 2024-ben pusztán a kereslet növekedése ellensúlyozza a költségoldali nyomást. De van egy másik út is: az előre menekülés.
Ha a kereslet nincs meg, akkor a hatékonyságot kell javítani, hogy az alacsony eladások mellett se szálljanak el a költségek.
Persze ezt is könnyebb mondani, mint megvalósítani. Főleg a közép- és kisvállalati szegmensben még mindig hatalmas termelékenység-javítási potenciál van. A gond az, hogy ennek kiaknázása forrásigényes. Ezt a forrást pedig vagy a profit kárára veszik ki a vállalatok vagy a magas kamatkörnyezetben adósodnak el. Ez utóbbi viszont számos beruházás megtérülési rátáját nagyon kitolja időben vagyis kevés az olyan beruházás, ami ilyen kamatok mellett is kellően nagy hatékonyságjavulást hoz. Persze lehetne várni az államtól is a segítséget, de ilyen költségvetési helyzetben itt túl sok új impulzusra nincs tér, akkorára semmiképp, amekkora kellene.
A kihívás nagy, de nem megoldhatatlan
Egy szalvéta hátulján elvégzett számítással pedig az is egyértelművé válik, hogy a helyzet nehéz, de nem megoldhatatlan. Vegyünk egy átlagosan 10 százalékos béremelkedést jövőre. A gazdasági növekedés volumene 3 százalék körül lehet, ennyivel emelkedik mondjuk az eladások száma. A GDP deflátor várhatóan 5 százalék körüli, ekkora tehát az áremelés.
A bevételek 8 százalékkal nőnek, a kiadások 10 százalékkal. A maradék 2 százalékot kell előteremteni a profit kárára vagy hatékonyságnöveléssel.
A 2000-es évek gazdaságstatisztikáit böngészve pedig rájöhetünk, hogy láttunk már ilyet, sőt cifrábbat is. Az Európai Uniós csatlakozást követően egészen a 2008-as válság kitöréséig az egy munkaórára jutó munkatermelékenység átlagosan 4 százalékkal emelkedett. A válság okozta munkaerőpiaci törés hatására olyan 2016-ig változatlan maradt a termelékenység. Ám a munkanélküliségi ráta tartós csökkenése, a munkaerőhiány megjelenése és a jelentős minimálbéremelések hatására egészen a mostani megélhetési válság sokkjáig bő 3 százalék feletti volt a hatékonyság növekedése.
Persze a körülmények minden esetben mások voltak. Míg 2004-2008 között a költségvetési konszolidáció mellett a munkanélküliségi ráta emelkedett, addig az uniós források kezdődő és az FDI jelentős beáramlása húzta a keresletet. Emellett pedig a magas (6-12 százalék között mozgó) jegybanki alapkamat ellensúlyára a túlzó devizahitelezés finanszírozta a fejlesztéseket. A 2016. évet követő termelékenységi növekedés pedig egy merőben új környezetben zajlott:
magas nyomású gazdaság, nulla százalékos kamatok és pénzbőség okozta keresletélénkítés találkozott a gyorsan csökkenő munkanélküliségi rátával, majd végül az állandósult munkaerőhiánnyal.
Az előttünk álló évek egyértelmű gazdaságpolitikai célkitűzése ismét a növekedés, lehetőleg a fogyasztás élénkítésén keresztül, ám ennek a várt fellendülésnek még csak nagyon az elején járunk. Vagyis a mostani gazdasági mix is merőben új, hiszen egy masszívan keresleti korlátokkal küzdő időszakban kell elkezdeni a termelékenység növelését.
Eközben a kamatok is magasak, de jelenleg nincs olcsó devizahitel-alternatíva, ahogy egyelőre az uniós források beérkezése is csak elmélet.
Ami viszont van, az a költségvetési kiigazítási kényszer, a munkaerőhiány és az erős FDI-beáramlás, ami épp a munkaerőhiányt fokozza. Vagyis jól láthatóan most a pénzügyi válság előtti és a 2016 utáni aranyévek környezetének hibridje áll fent, ahonnan mindkét helyzetből inkább a nehezítő körülmények, sem mint a támogató impulzusok vannak jelen.
Persze nem feltétlenül egy évben kell gondolkozni, hiszen a hatékonyságjavulás eredménye állandósul és egy nehéz esztendőt a többiben learatott profit bőven ellensúlyozhatja. Ebben a tekintetben tehát végül egyetlen egy tényezőn múlik majd minden. Hogy a gazdasági szereplők képesek lesznek-e belátni, hogy a rövid távú esetleges károk elviselése hosszabb távon elvezethet egy nagyobb nyereséghez. A rövidtávú szemlélet helyett képesek leszünk-e végre hosszú távon gondolkozni. Ha ez sikerül, akkor a reflációs kockázat veszélye is csak veszély marad, beteljesülés nélkül.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép forrása: Getty Images
