Valami végleg elromlott a magyar nyugdíjrendszerben – A nyugdíjplafon lenne az egyik megoldás?

A nyugdíj a társadalom időskorú tagjainak megélhetéséhez intézményesített alapon biztosított jövedelem. (Ezzel a definícióval azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem nevezhető nyugdíjnak, ha valaki idős korában saját vagyonából él, miközben ez a lehetőség természetesen nem kizárt.) A nyugdíjrendszer a nyugdíjak biztosítását törvényileg szabályozott rendszer. Ennek alapján a mindenkori nyugdíjrendszer elemeit képezhetik mindazok az intézmények, amelyek nyugdíj folyósítására jöttek létre. Ezek lehetnek

• állami intézmények (ezen belül kötelező egyéni részvétellel létrehozott, vagy állampolgári alapon nyugdíjat biztosító szervezetek) által fizetett, vagy
• magán (saját) megtakarításokon alapuló nyugdíjak.

A fejlett nyugat-európai társadalmakban a kettő aránya 50%-50% körül mozog. Helyenként a magánmegtakarításokból származó nyugdíjak aránya jelentősen magasabb. Nálunk ez 10-15% körül van.

Nyugdíjreform, és ami mögötte van

Ha nyugdíjreformban gondolkodunk, mindig rendszerben kell gondolkodni. Nem lehet nyugdíjreformnak nevezni, ha valamely változás csak a rendszer egy vagy néhány elemét érintik. Tudni kell, hogy a végső cél az egyének időskori jövedelmének biztosítása, s hogy a nyugdíjrendszer elemei csak egymással való kölcsönhatásukban vizsgálhatók. Ugyanakkor a dolog természetéből fakadóan a nyugdíjreform bármely formájában csak kiemelkedően hosszú távú perspektívában vizsgálható.

Vagyis egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a politikai váltógazdaságok következtében a nyugdíjrendszerről való gondolkodást újra és újra felülírják a politikai megfontolások. Vagy ami ugyanilyen káros, amikor a nyugdíjrendszerről való gondolkodást, vagy pláne bármiféle előrehaladást meggátol egy politikai kurzusváltás.

De ne feledjük: „egy ember csak egyszer megy nyugdíjba”! És erre valójában egész életében készülnie kell. Pontosabban kellene, hiszen a manapság nyugdíjba készülőknek számos alkalommal kellett módosítania a nyugdíjról alkotott elképzeléseit, hiszen élete során számos alapvető változás következett be.

• Volt, amikor azt látta, hogy „az állam úgyis megsegít, ha idős koromra nem lesz jövedelmem”,
• volt, hogy úgy tudta, csak a nyugdíj előtti néhány év jövedelme befolyásolja, mekkora nyugdíja lesz.
• Sokáig igaz volt, (vagy még ma is így van?), hogy csak az „állami” nyugdíjra lehet számítania.

De a közbeszédben nyugdíj kapcsán valójában mindig az úgynevezett társadalombiztosítási nyugdíjról beszéltünk. Miközben sokakban nem tudatosodott, hogy csak akkor lehet társadalombiztosításra számítani, ha ehhez jogot szerzünk, amihez megfelelő hosszúságú (és az is változott, hogy mi a megfelelő hosszúság) elismert szolgálati idővel kell rendelkezni és ezalatt meg is kell fizetni a törvény által elismert mértékű járulékot, ami persze megint számos esetben változott.

Volt (persze változott sokszor) a befogadott jövedelem, vagyis az a jövedelem, ami alapján a nyugdíjat számolták, aztán meg eltűnt ez a plafon is. S nem kevés változás volt abban is, hogy nyugdíjba lépéskor hogyan számítják ki a nyugdíjunkat. És persze itt is mindig csak a társadalombiztosítási nyugdíjakról beszélünk. Pedig 1993 óta törvényileg szabályozottá vált a saját megtakarításon alapuló nyugdíjak intézményi rendszere.

A nyugdíjpénztárak megalakulásával maga a nyugdíjrendszer bővült, azaz ezt valódi nyugdíjreformnak lehetne nevezni. De be kell látni, hogy ennek a reformnak a sikere erősen megkérdőjelezhető.

Valójában a tervezett változások nem, vagy nem a terveknek megfelelően valósultak meg. A társadalombiztosítást kiegészítő (vagy helyettesítő?)  nyugdíjak jelentősége és a benne rejlő lehetőségek a társadalomnak csak egy igen szűk rétegében tudatosodtak. S ehhez bizony nagymértékben hozzájárultak az ezt a szegmenset érintő alapvető változások. A közvéleményt elbizonytalanítva, majd pedig az intézményeket ellehetetlenítve ez az elmúlt évtized nem volt megfelelő az államilag biztosítható nyugdíjak kiegészítésre alkalmas megtakarítások piacának megfelelő fejlődéséhez.

Ezért különösen fontos, hogy a most tervezett változtatások milyen mértékben erősítik meg a magánnyugdíjak intézményi rendszerét.

Az emberek többségének valójában fogalma sincs, hogy idős korára végülis milyen nyugdíj(ak)ra számolhat. S valljuk be, nehéz is lehetne követni a társadalombiztosítási rendszer számos változásának az éppen ránk vonatkozó hatásait. Ennek pedig egyenes következménye az is, hogy a nyugdíjtudatosság morzsái is alig fellelhetők.  Ahhoz, hogy elvárhassuk, hogy mindenki felelősséggel gondolkodjon saját időskori megélhetése felől, mindenekelőtt az kell, hogy

átlátható, méltányos és kiszámítható legyen a társadalombiztosításból várható nyugdíj.

Hiszen ehhez képest kellene tervezni, hogy mit tehetünk ennek megfelelő szintű kiegészítésért. Tehetünk e valamit?  És ha nem, mert mondjuk nincs nyugdíjcélra megtakarítható jövedelmünk, vagy éppen fogalmunk sincs mindarról, amit magunknak tenni lehetne, vajon a rendszer maga biztosít-e védelmet a leszakadóknak?

Ami biztos: a jelenlegi rendszer nem fenntartható

A szakértők évek (sőt már évtizedek) óta kongatják a vészharangot, hogy a jelenlegi társadalombiztosítási rendszer már lassan rövid távon is fenntarthatatlan. Vagyis annyit biztosan tudunk, hogy a jelenlegi rendszer nem biztosít megfelelő ellátást az időskorú társadalom mind nagyobb hányadának. Azt is látjuk, hogy az egyes intézkedések többsége nem valamiféle rendszerszerű gondolkodás eredménye. Sok változás éppen a társadalombiztosítás egyik alapvető funkciójának az időskori végletes szegénység megakadályozása ellen hat.

Tudomásul kell venni, hogy a létező nyugdíjrendszer már nem javítgatható. Valami alapjaiban másra, rendszerben átgondolt valódi reformra van szükség.

Fenn kell tartani azt az alapelvet, hogy a társadalombiztosítás az időskorúak többségének intézményesen garantáljon az emberi méltóság fenntartásához elegendő jövedelmet. Még akkor is, ha az érintett ezt nem, vagy nem teljesen szolgálta meg.

Nem irtható ki a szolidaritás a nyugdíjrendszerből.

A nyugdíj fogalma magában kell, hogy foglalja az időskori végletes szegénységtől való biztosítást. Természetesen ez számos formában megvalósulhat. De fontos, hogy bármiféle nyugdíjreform kidolgozásakor ez az alapelv ne sérüljön.  Igaz, hogy elég sokan képviselik azt a nézetet, hogy a szolidaritás elvének a nyugdíjrendszeren kívül kellene érvényesülni. Ezen nézetek szerint a nyugdíjrendszernek minden részvevőnek arányosan kell visszaadnia annyi nyugdíjat, amennyivel ő maga ehhez hozzájárult. Ennek viszont egyenes következménye, hogy a társadalom azon tagjai, akik aktív életkorban alacsony, vagy éppen nem rendszeres jövedelemmel rendelkeztek, a társadalombiztosításból csak alacsony – sok esetben a minimális megélhetésre sem elegendő - nyugdíjra számíthatnak. Pedig ugyanezek a rétegek azok, akiken az sem segít, ha bármilyen fejlett lesz is a kiegészítő nyugdíjakat célzó rendszer.  És ha már megöregedtek, egy fejlett társadalom aligha hivatkozhat arra, hogy „vessen magára”. Valamiféleképp mégiscsak gondoskodnia kell róluk is. Számtalan ötlet és (fél)megoldás született már ennek a problémának a megoldására Például valamiféle alapnyugdíj bevezetésével. Most viszont csak remélni tudjuk, hogy a várható változások ebben a kérdésben is megoldást hoznak.

Egyet kell érteni abban, hogy a nyugdíjrendszerben kellenek követelmények. Ilyen lehet a járulékfizetési kötelezettség, aminek megszabható az a minimális időtartama, ameddig valakinek feltétlenül teljesítenie kell, ha a társadalombiztosításból nyugdíjra számítana. Ez ma is így van. A probléma az, hogy a követelményrendszer meglehetősen sokszor változott, s ember legyen a talpán, aki ma is pontosan tudja, hogy neki milyen feltételeknek kell megfelelnie (vagy egyáltalán van-e esélye arra, hogy megfeleljen a követelményeknek).

Vagyis azt várnánk a változásoktól, hogy ettől kezdve mindenki megérthesse, mit is kell tennie ahhoz, hogy legyen nyugdíja.

Mi lehet a megoldás?

Pontosan rögzíteni kell, mely jövedelmek után kell járulékot fizetni. Hiszen a társadalombiztosítási nyugdíj számításának alapja a „járulék alapul szolgáló jövedelem”. Ennek egyik oldala, hogy lehetnek(vannak) olyan jövedelmek, amelyek után nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, de ezzel ezek ki is maradnak a nyugdíjszámítás alapjául szolgáló jövedelmekből. A kérdés, hogy a jövőben olyan rendszer lesz-e, amely arról is rendelkezik, hogy mi lesz azokkal, akik (esetleg kizárólag) ilyen jövedelmekkel rendelkeznek. A „gondoskodjék magáról” elv ugyanis itt sem működik. Jobb lenne itt is beépített garanciákat látni arra, hogy ezek az emberek sem fognak idős korukban éhen halni.

A járulék alapul szolgáló jövedelmek korábban felülről korlátozva voltak. Ennek a „plafon”-nak a közelmúltban történt  eltörlése azt eredményezi, hogy azoknak, akiknek kiemelkedően magas a jövedelme, a nyugdíja is kiemelkedően magas lesz.  A kérdés, hogy valóban szükséges-e, hogy azoknak, akik aktív korukban nagy megtakarítási képességgel rendelkeznek, a szűkös erőforrásokkal rendelkező tb ilyen kiemelkedően magas nyugdíjakat fizessen? Ezért felmerül a kérdés, hogy a tervezett módosítások hogyan kívánják kezelni ezt a problémát? Az nem feltétlenül jó érv, hogy nekik azért jár a magas nyugdíj, mert sok járulékot fizettek. Ne feledjük, a jövedelmükből éppen akkora mértékű járulékokat fizetnek, mint az alacsonyabb jövedelműek, vagyis járulék oldalról semmiféle többletterhük nem keletkezik.  És itt jöhet a szolidaritás! A nekik járó magasabb nyugdíj korlátozása (járulékplafon helyett nyugdíjplafon!) fedezetet jelenhetne a korábban említett kérdésre, vagyis az időskori végletes szegénység elkerülésének kezelésére.

A társadalombiztosítási nyugdíj számításnak a jövedelmek mellett az elismert járulékfizetési időtartam. Ennek meglehetősen bonyolult a nyomon kísérése. A nyugdíjba lépéskor azzal szembesülő érdekeltek, hogy a 10- 20 vagy még több évvel korábban ezért vagy azért nem keletkezett jogosultságuk, igen nehezen tudják korrigálni a mulasztásokat. Ráadásul, ha el kívánunk ismerni valamely tevékenységet annak társadalmi hasznossága miatt, egy- egy adott évben biztosan jobban eldönthető, személy szerint kinek járna ilyen szolgálati idő elismerés. (Például különösen a gyermekellátásért adandó esetleges kedvezmények esetén.) A nyugdíjtudatosság növelése érdekében nagyon fontos lenne, hogy mindenki minden évben szerezzen arról információt, hogy az adott évben mennyi az elismert járulékfizetési időtartama.  A cél az lenne, hogy minden időpontban tudja azt is, hogy az adott időpontig összesen mennyi az elismert szolgálati ideje. Érdeklődéssel várhatjuk, hogy ebben a kérdésben is történik-e előrelépés.

Végezetül még egy gondolat. A társadalom-biztosítási járulékok kötelező mértéke felett elvileg megengedhető lenne, hogy bárki egyéni elhatározásból többletet fizethessen. Ezt a többletet nem feltétlenül kellene rendszeresen fizetni, hanem a babakötvények logikája szerint esetenként is. Azaz ma már elképzelhető lehetne, hogy bárki a nyugdíjcélú megtakarításait (vagy annak egy részét) a társadalombiztosítási rendszerben vezetett egyéni számlán vezesse, ami vonzó lehetőséget teremhetne azoknak, akik a tőkepiac sajátosságait nem ismerve, félnek bármilyen piaci befektetési lehetőségtől. Ad abszurdum, még az is felvethető, hogy akár a munkáltató is fizethetne munkavállalói számára ilyen egyéni számlára jóváírható többletbefizetést. Az egyéni számlákon lévő összegről a jogosult rendelkezhetne. Örökölhető is lehetne (a nyugdíj előtt bekövetkező halál esetén). Érdeklődéssel várom, hogy a tervezett nyugdíjrendreform elemei között felmerül-e ez a gondolat.

Címlapkép forrása: Getty Images