A háború lassan két éve alatt folyamatosan hangoztak el mihamarabbi tűzszünetet sürgető nyilatkozatok, ezek a felszólalások ugyanakkor nem azoktól a szereplőktől érkeztek, akiknek reális beleszólása lehetne a konfliktusba. Ez a helyzet az elmúlt hónapban megváltozott:
Moszkva irányából is érkeztek meglepően békülékeny hangnemű üzenetek, és ha burkoltabban ugyan, de az Egyesült Államok felől is történtek hasonló lépések.
Harctéri realitások
Az olyan, korábbi békítési kísérletek, mint például a kínai „béketerv” sokkal inkább számítottak az adott megszólaló politikai állásfoglalásának, mintsem reális tárgyalási alapoknak. A háború első nagyjából másfél évében az azonnali tűzszünetre felszólító nyilatkozatok egyszerűen nem vették figyelembe a harctéri realitásokat.
Moszkva 2022 februárjában azzal az elképzeléssel indított háborút Ukrajna ellen, hogy csapatai néhány nap alatt lefejezik a kormányt, és különösebb ellenállás nélkül biztosítják a Fekete-tenger északi partszakaszát, Kijevet, illetve a Donbaszt.
Ezzel szemben az ukrán ellenállás az invázió első napjaiban megszilárdult, a Kreml pedig kellemetlen veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni.
Hiába az orosz oldalról gyakran hangoztatott mentegetőzés, melynek értelmében az egész NATO ellen harcolnak, erejük alig 10%-nak bevetésével, a gyakorlatban a világ elméletileg második legerősebb hadereje csúnyán felsült.
Éppen a nagyhatalmi státusz volt az, ami megakadályozta Moszkvát abban, hogy az első komolyabb vereségek, vagy a tényleg arcpirító herszoni és harkivi fiaskók után kiugorjon a konfliktusból: globális hatalomként az arcvesztés új szintjét jelentette volna, ha az első kudarcok után visszavonulót fúj, a Kreml kénytelen volt valamiféle minimális eredményeket felmutatni az első hetek területnyereségein túl.
Az ukrán oldalon Moszkva gyengesége hozott létre egy hasonló „akadályozó” tényezőt. Kijev a harcok első hónapjaiak sikeres védekezése, illetve a tavaly nyári-őszi offenzívák során átvette a kezdeményezést az orosz csapatoktól, az idei offenzíváig pedig meg is tartotta azt.
Fegyveres konfliktusokban ráadásul amolyan alapszabály az, hogy amíg miénk a kezdeményezés, nem kezdünk béketárgyalásokba. Miért is tennénk, ha az ellenség fut előlünk, nem pedig fordítva.
Fennált tehát az a helyzet, hogy egyik harcoló fél számára sem volt opció egy tartósabb tűzszünet megkötése, az idei események azonban valamilyen szinten változtattak ezen.
Mindent egy lapra?
Valószínűleg Kijev számára is egyértelmű volt az, hogy a „mindent elsöprő” nyári offenzíva kimenetele minimum kérdéses, maximum kisebb sikereket hozhat. Olekszij Reznyikov ex-védelmi miniszter igyekezett is hűteni a kedélyeket a támadás megindulása előtt, bejelentve, hogy nem feltétlen kell akkora területnyereségekre számítani, mint a legutóbbi ukrán ellentámadásnál, azt azonban nyilván nem mondhatta ki, hogy az ukrán hadvezetés is szkeptikus a lehetőségeiket illetően.
A zaporizzsjai ellentámadás bedőlésében az ukránok és az oroszok mellett a nyugati hatalmak is közrejátszottak: kijelenthető az, hogy Ukrajna szövetségesei túl kevés fegyvert juttattak el Kijevnek, azokat ráadásul elszórtan, kisebb csomagokban, pedig számukra is nyilvánvaló volt az, hogy az ukrán hadsereg eszközparkja egy nagyobb offenzíva végrehajtására elégtelen. Hiány mutatkozott aknamentesítő járművekből, nagy hatótávolságú fegyverekből és repülőgépekből, ezt pedig a nyugati szállítmányok sem tudták orvosolni.
Russian Sources have released Drone Images that reportedly show the Ukrainian Offensive yesterday near the City of Orikhiv in the Zaporizhzhia Region, in the Photos there appears to be at least 2 German-Produced Leopard 2 Tanks alongside a number of APCs including American M113 pic.twitter.com/V5e41pQY9A
— OSINTdefender (@sentdefender) June 8, 2023
A nyugati fegyverszállítmányok csúszása pedig lehetőséget adott Moszkvának arra, hogy egyre jobban megerősítse a védelmi vonalait. Minél erősebb a védelem, annál több hadianyag kell az áttöréséhez, a fegyverszállítmányok azonban ezt a változást nem követték le.
Végezetül az ukrán hadvezetés is furcsa koncepció mentén indította meg az offenzívát: az orosz védelem széthúzása érdekében a rendelkezésre álló korlátozott mennyiségű fegyverrel a front több szakaszán mentek át támadásba, megfelelő tüzérségi előkészítés és légitámogatás nélkül rohantak neki elaprózott erőkkel az orosz aknamezőknek.
Bár Kijev veszteségei a katasztrofális szintet nem érték el, az nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel a fegyvermennyiséggel, illetve a katonák jelen képzettségi szintjével nem fogják tudni megverni a védekező oroszokat, a katonák képzése azonban időigényes, a fegyverszállítmányok pedig az első sikertelen ukrán támadások után ha nem is teljesen, de látványosan megakadtak.
Mud season has returned in the trenches of Eastern Ukraine.The people fundraising for winter gear for the Ukrainian Army are heroes.Those who prefer to send money for military drones should contact instead. @Teoyaomiquu
— Visegrád (24) November 23, 2023
Az ukrán vezérkar mentette a menthetőt, és visszaállt az orosz logisztikai központok és utánpótlási vonalak módszeres megsemmisítésére, ehhez ugyanakkor szintén szükség van a Nyugat támogatására.
Gondok otthon
A tél beálltával ironikus módon mindkét harcoló fél eljutott arra a pontra, hogy dönthetnek, mely kezükbe harapnak: a harcok folytatása ugyanolyan veszélyeket tartogat, mint a tűzszüneti megállapodás, igaz, más-más okokból.
A háború előtt bő 40 milliós Ukrajna soha nem volt abban a helyzetben, hogy egy elhúzódó, több éves háború során a 140 milliós Oroszországot egyértelműen, elhúzódó nyílt harcban megverhesse
Hiába lepte meg állhatatosságával Kijev mind a Nyugatot, mind Moszkvát, a Kreml egyszerűen tovább tudja fenntartani a konfliktust a jelentősen nagyobb emberanyagnak hála. Egy valódi győzelemhez a veszteségarányoknak 1:10-hez arányokat kéne elérniük Kijev javára, ez azonban pillanatnyilag inkább valahol 1:2-1:3 környékén mozog. A számok magyarázata egyszerű: ha az orosz-ukrán lakosságarányt vesszük figyelembe, akkor "nullára" 1:4-es aránnyal tudnák a harcoló felek kihozni a háborút, az ukrán gazdaság túléléséhez, illetve az újjáépítéshez azonban értelemszerűen nem járul hozzá az, ha a mindkét oldal összes harcképes férfija elesik a fronton.
Az ukrán hadvezetés reménye abban öltött testet, hogy a nyugati fegyverszállítmányok mellett olyan mértékű veszteségeket tudnak okozni Moszkvának, amely egyfelől visszavonulásra készteti őket (ahogyan ez tavaly nyáron is történt), másfelől még az emberanyagot tradicionálisan feláldozhatóként kezelő orosz hadvezetést is elgondolkoztatja arról, megéri-e egyáltalán a frontra küldeni őket.
A hosszú távú kilátástalanság azonban érdekes módon nem rendítette meg az ukrán lakosságot. A Gallup legfrissebb, októberi felmérése alapján közel két évnyi háborúzás után az ukrán lakosság több mint 60%-a továbbra is a háború folytatása mellett foglal állást, döntő többségük ráadásul az összes megszállt terület felszabadítását tekinti elfogadható eredménynek.
Ilyen magas támogatás mellett valószínűsíthető, hogy egy tűzszünet az ukrán kormány halálos ítéletét jelenthetné, ez pedig éppen kapóra jönne Moszkvának.
Orosz oldalról a politikai bukás természetesen nem valós lehetőség: még a független közvéleménykutatások szerint is elsöprő, 70-80%-os támogatottságot élvez a „különleges katonai művelet”. Bár ehhez érdemes hozzátenni, hogy a frontszolgálatot teljesítő orosz katonák gyakorlatilag egyáltalán nem rotálódnak, így nem igazán tudnak hírt adni otthon az ukrajnai helyzetről.
Bár napjaink orosz hadiipari kapacitása köszönőviszonyban sincs a szovjet-éráéval, és a NATO teljes gyártókapacitásával szemben is hátrányban van, a mostani tendenciák szerint Moszkva saját forrásból hosszú távon könnyebben tudja pótolni az eszközveszteségeket, mint amennyi fegyver az akadozó nyugati támogatások mellett Ukrajnába jut.
Vlagyimir Putyin orosz elnök problémája sokkal inkább a nemzetközi kapcsolatok irányából érkezik: a Kremllel nyíltan jó kapcsolatot ápoló, katonai-politikai-gazdasági szempontból jelentős hatalmak száma kezd a nullához konvergálni, a Nyugat szemében pedig az orosz haderő sem haditechnika, sem általános felszereltség, sem stratégiai tervezés szempontjából nem vizsgázott túl jól.
A világ elméletileg második legerősebb hadereje pedig egy ilyen fiaskót egyszerűen nem engedhet meg magának: már most látszódik az, hogy a közép-ázsiai posztszovjet államok és a Kaukázus egyre jobban mozgolódik más hatalmak, Kína, a NATO, vagy Törökország irányába.
A félreértések elkerülése végett érdemes ismét kitérni röviden az orosz-kínai viszonyra: a kvázi hasonló politikai berendezkedés miatt sokan feltételezik azt, hogy a két nagyhatalom egy szoros, baráti köteléket ápol egymással, a gyakorlatban azonban Peking a nevető harmadik szerepét tölti be: Kína számos régióban rivalizál Moszkvával, kereskedik Ukrajnával és az Egyesült Államokkal (utóbbi egyik legfontosabb gazdasági partnere, a gyakori asztalcsapkodástól függetlenül), és valószínűleg egyáltalán nem zavarja, hogy a Kreml egyre inkább rá hagyatkozik politikai és gazdasági szempontból.
Megint Amerika nyert?
Az Egyesült Államok számára a konfliktus – bármennyire nem humánus ezt kijelenteni – kifejezetten jól alakult:
a rivális Moszkva leszerepelt a nemzetközi porondon, a haderő kegyetlen veszteségeket szenvedett, melyet évekbe fog telni pótolni, ráadásul egy aktív szolgálatot teljesítő amerikai katona sem vesztette életét eddig a harcok során.
Ehhez hozzájön az is, hogy Washington részéről anyagilag is egy olcsó történet a mostani konfliktus: tény az, hogy mind a fegyverek, mind a pénzbeli támogatás szempontjából az USA költötte eddig a legtöbbet Ukrajnára, de az átadott fegyverek mennyisége töredéke a raktárakban porosodó teljes készletnek, és eddig 75 milliárd dollárt költött a pénzbeli, humanitárius és katonai segítségnyújtásra, miközben például a 2022-es kizárólag katonai kiadásokra fordított költségvetése 877 milliárd volt.
Akkor tehát, amikor Washington irányából azt halljuk, hogy elfogyott az Ukrajnának szánt pénz, tényleg csak az európai háborúra elkülönített forrásokról beszélünk, az Egyesült Államok teljes költségvetése még a magas infláció mellett is nevetve elbírná az eddig elköltött pénz többszörösét.
Washington részéről az óvatos visszakozás ráadásul nem is biztonságpolitikai vonatkozásból ered: ahogyan a háború elején Kijev nem akart úgy békéről tárgyalni, hogy lendületben volt, úgy az USA részéről továbbra is rendkívül kényelmes távolról szemlélni az orosz hadsereg módszeres leépülését. Ráadásul mivel nem állomásoztat harcoló alakulatokat az országban, bőséggel jut energiája az egyre elmérgesedő közel-keleti helyzet kezelésére, főleg úgy, hogy az elmúlt hetekben Kína is nyugodtabb vizekre terelte a bilaterális kapcsolatokat.
Az óvatos nyilatkozatok egy béketárgyalásról a valóságban sokkal inkább politikai eredetűek: jövő novemberben az országban választások lesznek, a kampányidőszak kezdete rohamosan közeledik, Joe Biden az alacsony támogatottságtól függetlenül valószínűleg ismét a Demokraták jelöltje lesz. Mindemellett az amerikai lakosság egyre kevésbé érzi szükségét annak, hogy a Fehér Ház pénzt öljön egy távoli, kelet-európai országba, és nem is feltétlen elvárható a tömegektől, hogy ennek a folyamatnak a biztonságpolitikai hasznát átlássák.
A mindenkori amerikai kormány elsődleges célja pedig – hasonlóan lényegében minden más politikai vezetőhöz – a hatalom megszerzése és megtartása.
Ha az ország politikai elitje azt érzékeli, hogy a támogatás csökkentésével választást lehet nyerni, akkor egy szükséges minimum szintre le is fogják csökkenteni azt a támogatást.
Teljes megszűntetéstől Kijevnek még Donald Trump esetleges győzelme esetén sem kell tartania a fentebb már kifejtett okok miatt (hiába az exelnök hangos nyilatkozatai, neki is vannak reálpolitikához értő tanácsadói), de a választás egyértelmű elsőbbséget élvez az Egyesült Államokban.
Lehet-e béke?
Arra, hogy az elkövetkező 3-5 hónapban néhány naposnál hosszabb tűzszünetet kössenek a harcoló felek pillanatnyilag kevés az esély (az ortodox karácsony időpontjában idén is voltak próbálkozások fegyvernyugvásra). Putyin a rendelkezésre álló információk alapján mindenképpen meg tervezi várni a jövő novemberi amerikai választásokat, és valószínűleg Zelenszkij is megvárná a kampányidőszak lezárulását egy ilyen volumenű döntés meghozatalával.
Az sem kizárt, hogy a harcoló felek szeme előtt lebegnek még olyan célkitűzések, melyek elérését reálisnak tartják az elkövetkező egy évben: az ukránok talán arra számítanak, hogy kitartó rakétázással ismét megtörik az orosz ellátóláncot, újabb visszavonulásra kényszerítve Moszkvát, míg a Kreml továbbra is bízhat abban, hogy a nyugati fegyverszállítmányok elapadnak, és sikerül lassan kivéreztetni az ukrán fegyveres erőket, ezzel esetleg elérve azt, hogy a „népszavazás” során elcsatolt négy megye fölött komolyabb harcok nélkül átvegyék az irányítást.
Az orosz haderő hosszú ideig nem fog abba az állapotba kerülni, hogy átkeljen a Dnyeperen, vagy támadást indítson egy akkora város ellen, mint például Zaporizzsja.
Ugyanakkor arra a napokban láthattunk példákat, hogy Moszkva a Donbaszban és Zaporizzsjában is ellentámadásra készülődik. Bár az érdemi területnyereségnek az időjárás és az ukrán védelem fényében kicsi az esélye, egy meglepetésszerű orosz siker akár tárgyalásra is bírhatja Kijevet.
Ha az elkövetkező 1-2 évben lesz is megállapodás tartós tűzszünetről, az egy Koreához hasonló eredményt fog szülni: két egymással szemben álló, folyamatosan fegyverkező felet, akik között könnyen robbanhat ki újabb háború. Azt sem lehet kizárni, hogy kellő utánpótlás beszerzése után Ukrajna indítana támadást az elfoglalt területek visszafoglalására: ezeket a területi veszteségeket semelyik állam nem szokta túl jól viselni.
Címlapkép: az ukrán Azov területvédelmi ezred katonája pihen egy gyakorlat után 2022 nyarán. A címlapkép illusztráció, forrása: Paula Bronstein/Getty Images
